Kategória: Heti ige

Legyen derekatok felövezve és lámpásotok meggyújtva. Lk 12,35

Fel lehet-e egyáltalán készülni valamire is? El sem tudom képzelni, milyen lesz, ha kezembe kapom a halálos betegségről szóló leletet, ha rám szakad egy földrengéses épület, ha sokszorosára nő a hőmérséklet körülöttem. Vannak persze már tapasztalataim. Mögöttem vannak események, melyeket soha nem mertem volna elképzelni, hogy bekövetkeznek, mégis megtörténtek. De felkészülni?

Ugyanakkor mindig készülünk. Nem hisszük, hogy bekövetkezik, de fantáziánk képes megjeleníteni a várható veszedelmeket. Vannak előre megírt paneljaink, hogy akkor mit csinálunk majd, hogy viselkedünk majd. Belénk kódolódott már néhány reflex, hogy legalább a minimális méltóságunkat megtartsuk, hogy ne omoljunk össze.

De miről is beszélünk? Nem pusztító katasztrófa, nem poklok pokla vár, hanem találkozás mennyei Atyánkkal, az asztalhoz telepedés ünnepére készülünk. Nem félelemből van felövezve derekunk, nem félelemből gyújtjuk meg lámpásunkat. Örömre készülünk. Nem találunk ki elhárító, magunkat megmentő trükköket, hogy valahogy túléljünk, hanem teljes bizalommal kapaszkodunk Istenbe.

Mint a gyermekek az apjukba.

Mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé… (2Kor 5,10)

Nem az akármilyen állam bírói testülete elé, nem az ilyen vagy olyan intézmény fegyelmi bizottsága elé, nem a számonkérő bizottság nyomozati eredménye elé, nem az igazságkereső és kinyilvánító történelmi kutatók szakcsoportja elé, nem a vizsgáztató vagy felvételi bizottság asztala elé, nem Pilátus és nem Heródes ítélőszéke elé, hanem Krisztus ítélőszéke elé.

Ismétlődő pillanatok. Krisztus megkötözve áll Pilátus ítélőszéke előtt, fején töviskoszorú, megverve, megalázva, egy rémes emberi kegyetlenség közepette. Én ott állok majd egyszer előtte, bűneim töviseivel, gonoszságom kötelékeivel, megverve, megalázva az élet terhétől. Hogy tudna olyan kegyetlen lenni, mint Pilátus?

A jövőről nem sokat tudok,/de a végítéletet magam előtt látom./Az a nap, az az óra, mezítelenségünk/fölmagasztalása lesz. //A sokaságban senki se keresi egymást./Az Atya, mint egy szálkát, visszaveszi/a keresztet, s az angyalok, a mennyek/állatai, fölütik a világ utolsó lapját.//Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:/nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt/tülekedésben sírásunk még egyszer fölszabadítja/a tengert, mielőtt asztalhoz ülnénk.

Mondja Pilinszky János.

Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek. Mt 5.9

Ez a hét az ítélet vasárnapjának hete. Az egyházi esztendő végén ilyen témák járnak, beszéljünk az utolsó időkről! Jobban szeretném, ha a szembesülés szót használnánk, hiszen reményünk nem a teljesítményeink alapján való elszámoltatásról beszél, hanem az Istennel való boldog találkozásról. Nem bíró elé készülünk, hanem apánk elé, aki minden bizonnyal megértően nézi majd szégyenkező szembesülésünket életünk visszanézésekor.

Annak idején a teológiai görög vizsgákon ez a mondat volt az utolsó szalmaszál. Ha valaki már végképp nem tudott, tanárunk ígérete szerint ez a mondat lehetett utolsó menedékünk. Életünk menedéke ez a mondat. Nem annyira ránk vonatkozó felszólítása, hanem Isten arca benne, hiszen Ő az, aki békét keres mindenáron.

Végül szólaljon meg az is, hogy minekünk, akik Isten ilyen, békét kereső szeretetében élhetünk, vajon nem lehetne-e természetes meghatározónk ez a béke? Nem azért keressük a békét, hogy Isten fiai legyünk, hanem akkor, ha békét keresünk, akkor veszik észre rajtunk, kihez is tartozunk. Azért keressük a békét, mert Ő békét teremtett bennünk.

Itt ideig, és odaát örökké.

Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a jóval a rosszat. Róm 12,21

Bár érezném, hogy a rossz legyőz! Annyira beépül az életünkbe, annyira megszokjuk, hozzá alakulunk, hogy nincs vele összeütközésünk, nincs szükségünk harcra. Ez az igazi győzelme. Mire néven tudnánk nevezni, addigra összefonódtunk vele, ahogy a búza és a konkoly. Akkor már nincs mit tenni, a miénk, és mi az övé vagyunk. Várva várjuk ezért azt az utolsó napot, amikor Isten végtelen szeretetének tüze leégeti rólunk a gonoszt, hogy tisztán állhassunk előtte.

A páli mondat előlegezi annak a napnak élményét halandó világunkban. Ez Isten csodája. Közénk jött, hogy a belőle fakadó jó néven nevezze, körülrajzolja, idegenné tegye a rosszat. Miatta tudjuk, mi jó és rossz között a különbség, nélküle nem lennénk képesek látni ezt. Ha látjuk, már nem lehetünk közömbösek iránta, fel kell vennünk a harcot a rossz ellen.

Ez a látás veszi el tőlünk, hogy másokat meg akarjunk ítélni. Ez veszi el tőlünk a bosszúállás lelkét. Így valósul meg Pál kérése: „Egymással egyetértésben legyetek, ne legyetek nagyratörők, hanem az alázatosakhoz tartsátok magatokat. Ne legyetek bölcsek önmagatok szerint. Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért.”

Közénk jött a jó, életünk nagy lehetősége.

Ember, megmondta neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván tőled az Úr! Csak azt, hogy élj törvény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel szemben. Mik 6,8

Mivel járuljak az Úr elé? Hajlongjak-e a magasságos Isten előtt? Talán égőáldozattal járuljak elébe, esztendős borjakkal? Talán kedvét leli az Úr a kosok ezreiben, vagy az olajpatakok tízezreiben? Talán elsőszülöttemet áldozzam bűnömért, drága gyermekemet vétkes életemért? – ezek az ószövetségi ember riadt kérdései, melyre a fenti mondat a válasz.

Szeretne-e ma valaki Isten elé állni? Szívesen megkérdezi azt, mit szeretne tőlem Isten? Remélem, van még ilyen. A válasz ma talán, Krisztus után nem pontosan így szólalna meg, de a lényeg hasonló. Ember, megmondta neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván tőled az Úr! Csak azt, hogy vedd észre, mit tett érted, hogy légy érzékeny szeretetére!

A törvény így töltődik be. Így válik hétköznapi szeretetté, mások megértésévé, jósággá és igazságossággá. Bár tudnánk Isten elé állni! Nem rejtőzni tovább, nem kerülni a vele való találkozást! Bár lennénk ma és minden nap az ő emberei, és boldogsággal töltene az el minket, hogy ő is találkozni szeretne velünk.

Hogy észrevegyük és tegyük dolgainkat, melyekre hívattunk.

Gyógyíts meg, Uram, akkor meggyógyulok, szabadíts meg, akkor megszabadulok. Jer 17.14

Jeremiás a történelem forgószelében csak Istent látja. A körülötte zajló eseményeket lehetne elemezni történelmileg, politikailag, akár szociológiai összefüggésekben. Neki csak Isten számít. Stephen King mondja, hogy a világ egyre inkább olyan kérdésekkel szembesül, melyekre már csak teológiai válasz a válasz.

Jeremiás tragédiája és boldogsága, hogy csak így képes látni a világot. Körülötte minden a feje tetejére áll, maga is falevélként sodródik az eseményekben, miközben Isten beszédét kiabálja. Mivé lesz ő? Belebetegszik a mondanivalóba, rabjává lesz az üzenetnek, melyet neki kell elmondania.

Világunk Isten forgószelében van. Események váltakoznak, nem tudjuk, mi mire való. Az életünk is Isten forgószelében van. Valódi gyógyulásra vágyunk, valódi szabadságra, Isten gyógyítására, Isten szabadságára. A forgószélből kiáltunk: tekints reánk, hogy el ne sodródjunk!

Gyógyíts meg, Uram, akkor meggyógyulok, szabadíts meg, akkor megszabadulok.

Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is. 1Ján 4.21

Bonyolult rendszereink ismerik az összekapcsolásokat. A hozadékok olykor kellemetlenek. Egy gyógyszernek több oldalon keresztül írják le a mellékhatásait. Vannak jó kapcsolódások is. Olykor csodás felfedezések valami egészen más keresése közben jönnek létre. Vannak természetes kapcsolódások is. Egyszerű logikák. Ezekről nem is érdemes beszélni.

Nem kell azonban mindent összekapcsolni. Nem lehet ráparancsolni valakire, hogy szeresse az állatokat csak azért, mert egy zoológushoz ment hozzá. Jó, ha szereti, de nem elengedhetetlen. Különben is, hogy lehetne szeretetet parancsolni? Pláne ezt az agapé-szeretetet. Mert még az állatokat hagyján, de itt emberekről van szó.

A vallási életünket szívesen szeparálnánk. Egyedül akarunk lenni Istennel. Ő azonban nem hagyja ezt. A kereszténység nem lehet elszeparált. Hozadéka a másik ember szeretete. Összekapcsolódik Isten szeretete az emberek szeretetével. Nem parancsolja, hanem megmutatja. Rád néz, és azt mondja: szeretlek. Nincs benne semmi vallásos pátosz. Csak szeret.

Valójában ez az a vallás, amiről beszélünk.

Ó, mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek!… Mindig bővölkednek az Úr áldásában és az életben. Zsolt 133, 1.3

Most nincs kételkedő kérdés. Most nincsenek feltételek. Csak a csodát látja az ember. Szemem előtt feltűnik a testvéri szeretet, az egymásra találás, az összecsendülés. A zsoltáros ráadásul hosszabb időről beszél, hogy ez a szeretet folyamatosan tart.

Korunkra gondolok. Egymásnak feszülő félelmeinkkel küszködünk. Ki ezt félti, ki azt. Mint rémült állatok szaladgálunk kerítéstől kerítésig. Bizonytalan jövőben keresünk kapaszkodókat, keressük, mi a jó. Mennyire kellene az az áldás és az az élet!

Korunkra gondolok. Világméretű problémáinkat már nem tudjuk megoldani partikulárisan. Nem elég az egyén hősi helytállása. Nem elég egy-egy ország még oly találékony törvényhozása. A bajok globálisak, a megoldások is globalitást követelnek. Az igazságnak szeretetben kell utat törni.

Van-e esélye bármilyen egyetértésnek? Testvérek, társak, népek, világok… Milyen szép és gyönyörű, ha a testvérek egyetértésben élnek!

Ott áldás fakad. Ott élet fakad.

Krisztus Jézus megjelenése által, aki megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet. 2Tim 1.10

„Az örömhír által fölragyogtatta a romolhatatlan életet.” Átsiklunk ezen a mondaton, túl vallásosnak tűnik, túl távolinak, túl ünnepinek. Közben azonban az életünk romlik. Romlik a kor miatt, de romlik az elrontott helyzeteink miatt is. Szavak rongálják, indulatok tépik.

A romlásról nem akarunk beszélni. Mint egy rejtett betegség, amit soha nem vallunk be, csak tudjuk, hogy ott van, nem áruljuk el, de azért tudjuk, hogy egy napon nyilvánvalóvá lesz. A romlás jelen van minden szavunkban, mozdulatunkban, minden elkeseredett haragunkban.

Van-e, ami áttörhetné ezt az átkot? Van-e, ami meggyógyíthatná ezt a romlást? Pál azt mondja tanítványának, Timóteusnak, hogy ne szégyellje, hogy ez egy egyszerű emberi név, mert emögött a név mögött van szabadításunk, átkaink megtörése, az elmúlhatatlan élet.

Isten ereje.

Minden gondotokat Őreá vessétek, mert neki gondja van reátok. Gal 5.7

Átrendezem a rendszereket, melyek támasztják az életemet. Összegyűjtöm ötleteimet, számba veszem lehetőségeimet, végig gondolom, kik segíthetnének rajtam, de a legmélyén tudom, hogy valójában nincs megoldás. Hiába az ötletek, fáradtságok. Senki nem tud segíteni, a végén magamra maradok, kifosztva állok, tönkre tesz, megaláz, szégyenben hagy. Ez a gond.

Hogy hagyjam rá? Sokféle út között rá nem gondoltam. Pótcselekvésnek tűnt volna. Amikor már nincs semmi, legalább ő? A végső fügefalevél, ahogy Al Pacino mondaná. Az már a
reménytelenség lenne maga, akkor már minden erőm és energiám elfogyott. És vajon mit
tudna segíteni, amikor a gond nem csupán földhöz ragaszt, hanem a földbe is döngöl.

Akkor átölel. Mert neki is van gondja: én. Rajtam járatja az agyát, engem próbál minden erejével megmenteni. Nem tudom, hogyan, fogalmam sincs útjairól, de kezembe akad a kapaszkodó, az ág, a biztos talaj a lábam alatt, a gondolat, a segítő kéz. Ámulatba ejt, elkápráztat csodáival, melyeket nem reméltem, el sem tudtam képzelni.

Nem tudom, hogy ez hogy van, de így van.